De nyugszik immár csendes rög alatt, Nem bántja többé az „Egy gondolat”.
Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.
A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat... vagy fél őrülés,
Mely a jelenre hág, azon tipor
S jövőbe néz - most egy maréknyi por.
De jól van így. Ő nem közénk való -
S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.
A könny nem éget már, csupán ragyog;
Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.
Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.
Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.
Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?...
S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.
„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”
Szerintem ez a vers nagyon szép. Igaz szomorú, de azért szép:D